Emberi igazságok és az IGAZSÁG

Az ádventről gyakran szóba kerül, hogy a várakozás időszaka akkor igazán értékes, ha több annál, mint visszaszámlálás az ajándékok kibontásáig, ha meg tudjuk tölteni igazi tartalommal. Ehhez a tartalomtöltéshez kaptam a napokban egy olyan gondolatot, ami nagyon nagy hatással volt a hitem megéléséhez: az hangzott el az igehirdetésben, hogy „folyamatos ádventben vagyunk”, ami alatt azt kell érteni, hogy nemcsak Jézus születésének ünnepére készülünk, és nemcsak ezekben a hetekben, hanem folyamatosan, az év minden napján, Jézus második eljövetelére is.

Hogy a Megváltó másodszor mikor jön el az emberek közé, jövőre, három év múlva, vagy 2134-ben, nem lényeges a ma szempontjából. Ma, most, csak az számít, hogyan tudjuk Jézust a mindennapi életünk GPS-évé tenni. Mert, hogy irányítóra, útmutatóra hatalmas szükség van. Ha pedig a keresztény ember komolyan veszi kereszténységét, akkor azt csak Jézus által teheti meg.

De hogyan néz ki ez a gyakorlatban? Vegyünk egy olyan példát, amit ebben a helyzetben ezen felületen talán sokan kerülnének, mondván, ha nem beszélünk róla, abból nem lehet baj. Miközben az emberek között éppen azért van baj, mert nem beszélünk róla úgy, ahogyan, arról Jézust segítségül hívva beszélnünk kellene.

A politika, főleg a kemény pártpolitika, a politikusokhoz való kötődés, rajongás, hovatovább, néha már imádat, illetve az ezzel ellentétes előjelű érzelmek a gyűlöletig bezárva a legrosszabbat hozza ki sok emberből. Mert a kormánypárti meg van róla győződve, hogy neki van igaza, ő áll a jó oldalon, az ellenzéki pedig kizárólag azért szavaz ellenzéki pártra, hogy a másikat bosszantsa, hogy neki rosszat akarjon. Eközben az ellenzéki szavazó is úgy érzi, hogy övé az igazság, ő áll a jó oldalon, a kormánypárti pedig azért szavaz a kormánypártokra, hogy neki, az ellenzékinek ártson, hogy őt bosszantsa.

Szinte biztos vagyok benne, hogy van olyan kormánypárti olvasó, aki ezt olvasva most azt gondolja, „de hát én vagyok a jó oldalon, ez nem kérdés”, a probléma ezzel csak az, hogy az ellenzéki olvasó pontosan ugyanezt gondolhatja saját magáról, ugyancsak kikérve magának, hogy kétségbe vonja bárki azt, hogy nála lenne az igazság, hogy ő lenne a jó.

A probléma tehát adott. Szerintem sokunk számára ismert, és egyben szomorú is. Családi kapcsolatok romlanak meg, évtizedes barátságok szakadnak meg, és mindez amiatt a tragikomikus gőg miatt, amit az emberek talmi igazság-birtoklás érzete okoz.

Mi lehet a megoldás? Szerintem az, hogy meg kell szabadulnunk attól a béklyótól, amit az a tudat hizlalt tonnás lelki teherré, hogy birtokában vagyunk az igazságnak. Nem! Senki nincsen birtokában a teljes igazságnak, ami persze nem jelenti azt, hogy ne lehetne - sőt, nagyon is jó, ha van - véleményünk közéleti kérdésekben. De! A másként gondolkodó iránt csak akkor fogunk ellenségesen viszonyulni, ha elhisszük, hogy a véleményünk azonos a nagybetűs igazsággal.

A világi hatalomra, pénzre, befolyásra vágyó politikusoknak elemi érdeke, hogy elhitessék támogatóikkal: ti vagytok a jók, a ti igazságunk az egyetlen, a másként gondolkodó rosszat akar neked, ezért szavazz rám, és én megvédelek az ellenségtől. Ez egy olyan, lelkekben sarjadt háború, aminek valójában egyik ember sem lehet nyertese, mindenki kizárólag a vesztese.

A háború, a másik ember jogosnak gondolt megtámadása, megsemmisítése régóta itt van velünk. Jelképesen már az emberiség második generációja óta, hiszen Káin meggyilkolta Ábelt. A testvérét! De attól még, hogy a háború ilyen régóta része az életünknek, egyáltalán nem szükségszerű, és ezt soha nem is késő belátni. Mert a háború csak ott elkerülhetetlen, ahol Istent, Jézust figyelmen kívül hagyják.

Ahogyan a tényleges, a fizikai értelemben vett háború nem más, mint az emberi törvények által legalizált gyilkolás, a „ha én nem ölöm meg őt, ő öl meg engem” elvre épülő kölcsönös és folytonos népirtás, úgy a politikai küzdelemben elfogadott, de a keresztény hittel nem összeegyeztethető módszerek a lélekirtás eszközei. Márpedig lélek nélkül az ember éppen azt veszíti el, ami által egyáltalán ember.

A lélek legnagyobb gyógyítója az a Jézus Krisztus, aki így szólt a tanítványaihoz: „Új parancsolatot adok nektek, hogy szeressétek egymást: ahogyan én szerettelek titeket, ti is úgy szeressétek egymást! Arról fogja megtudni mindenki, hogy az én tanítványaim vagytok, ha szeretitek egymást.”

Sokan vagyunk keresztények, sokan törekszünk rá, hogy hiteles keresztények lehessünk, a tanítványok tanítványai. Ugyanakkor sokan, sok dologban sokféleképpen gondolkodunk, és amikor egy beszélgetésben, egy feszültebb helyzetben eluralkodni érezzük magunkon a mi kis igazságunkat, jusson eszünkbe, s gondolatainkat, tetteinket igazítsuk ahhoz, hogy testvérek vagyunk az Úrban!

És jusson eszünkbe az a gondolatsor, amit Jézus az előző idézethez hasonlóan szintén a tanítványainak mondott:

„Ne nyugtalankodjék a ti szívetek: higgyetek Istenben, és higgyetek énbennem. Az én Atyám házában sok hajlék van; ha nem így volna, vajon mondtam volna-e nektek, hogy elmegyek helyet készíteni a számotokra? És ha majd elmentem, és helyet készítettem nektek, ismét eljövök, és magam mellé veszlek titeket, hogy ahol én vagyok, ott legyetek ti is. Ahova pedig én megyek, oda tudjátok az utat.” Tamás erre így szólt hozzá: „Uram, nem tudjuk, hova mégy: honnan tudnánk akkor az utat?” Jézus így válaszolt: „Én vagyok az út, az IGAZSÁG és az élet.”

Az út kijelölve, az IGAZSÁG megnevezve, az életünk megmentve…

Jézus, várunk rád!