Mit kívánt a magyar papság 1848-ban?

Márciusban a papok még csak figyelték az eseményeket, ám április 15-én már a pest-budai papság a sajtóban nyilvánosságra hozta a saját 12 pontját, aminek megvalósítása az egyházon belüli demokratikus reformokat segítette volna elő. Követeléseik a következők voltak:

1. Keresztelés, temetés, bérmálás, házasságkötés és az utolsó kenet feladásának szertartását latin helyett magyar nyelven végezhessék el.

(…)

(…)

4. A káplánok számára törvényes védelmet kértek feljebbvalóik zsarnokoskodásai ellenében. Bírálták az önkényes áthelyezéseket.

5. Követelték (egyházi) esküdtszék felállítását.

(…)

7. Hivatalos működésüktől, illetve a szentségek kiszolgáltatásától eltekintve álljon jogukban magyar szabású öltönyt, illetve díszruhát hordani.

8. A főegyházmegyében kizárólag világi papokat alkalmazzanak a lelkipásztorkodás területén.

(…)

10. Követelték az esperesek demokratikus választását.

11. Az egyház hivatalos megnyilatkozásainak a nyelve a magyar legyen.

12. Évenkénti megyei zsinatok tartását tartották szükségesnek az egyetemes papság részvételével.

A reformtörekvések kezdete

A 12 pontba nem foglalták bele, de felszólaltak a kötelező cölibátus ellen is, Pál apostolra hivatkozva („A nem házasoknak és özvegyeknek pedig azt mondom: jó, ha úgy maradnak, mint én is. De ha nem tartóztatják meg magukat, lépjenek csak házasságra, mert jobb megházasodni, mint érzéki vágytól égni” 1Kor.7, 8-9)

Kossuth Lajos az utolsó rendi országgyűlésen felajánlotta a cölibátus eltörléséhez a segítségét.

A díszegyenruha bevezetése mellett a magyaros bajusz engedélyezését is támogatták: „Végre óhajtanám, hogy a magyar egyik kitűnő típusát is – melyet maga szent religiónk szerzője Jézus, századokig a magyar clerus és különösen a nagy emlékezetű Pázmány is viselt – a nemzetiség rokonszenve szép jeléül honfiúi bélyeg gyanánt ápolja – értem [ezen] a bajuszt”

A követeléseikre válaszként csak figyelmeztetést kaptak, hogy a külsőségek helyett inkább lelki megújulásra törekedjenek.

Közös nevező nélkül

Az egyházmegyei zsinatra a világi katolikus híveket is meg akarták hívni a reformerek, de Lonovics József, csanádi püspök ennek határozottan ellenált. A papság nem volt elégedett a folyamatos halogatással, maguk hívtak össze egy püspöktől független tanácskozást.

„(…) mint értesülve vagyok megyénk több kerületei egyházi főpásztorunktól is zsinatot kértek ugyan, de mindeddig semmit sem nyertek; és így mitől mindég féltem, az valósulni látszatik; t[udni]i[illik]. hogy az időből kifogyunk, az országgyűlés összejövend (mint a lapok tudósítnak július 2-án) és majd rólunk nélkülünk fog határozni mondván ’már késő’. – írta Pfeiffer József, az arad-hegyaljai kerület alesperese a paptársait megszólító körlevelében.

Lonovics püspöki figyelmeztetés ellenére – aki mindenkit óva intett attól, hogy püspök jelenléte nélkül döntsenek az őt illető kérdéskörökben -, a tanácskozást nemhogy megtartották, de 18 pontban összegezték a liberális és radikális papság követeléseit. A „Csanádi pontok” alapja a jozefinizmus volt, amely nagyobb állami beavatkozást engedett volna az egyház életébe, a papok életét pedig függetlenebbé tette volna az egyháztól. Szemben álltak a szerzetesrendekkel, és azzal, ahogyan az egyház a jelenlegi kormány szolgálatába szegődött.

„Fölöslegesekben bővelkednénk, ha fejtegetnők, mily befolyása van kormánynak az elmék, és szívekre. Úgy hat az ezekre, mint időjárás a’ növényekre: eltörpíti, vagy kifejleszti, amint kedvező, vagy mostoha” –olvashatjuk a „Csanádi pontok” bevezetőjében.

Az ország egész területén zsinatokat, tanácskozásokat hívtak össze, hogy a liberális és konzervatív nézeteket valló egyházi személyek közelíteni tudják egymáshoz elképzeléseiket. Ám a kibontakozó délvidéki kisháború és önvédelmi harc megakadályozta a nemzeti zsinat megtartását.

Halál, megtört és nagyívű életutak

Rendkívül zavaros időszak következett a magyar katolikus egyház életében. Ahány pap, annyi vélemény volt a kialakult helyzetről: egyesek a fent említett reformokat akarták végrehajtani, mások hallani sem akartak róla. A hazafias érzelmű papnövendékek, fiatal papok, engedélyt kértek, hogy harcolhassanak. A legtöbben közülük paphonvédnak álltak. Voltak, akik ellátták papi kötelességüket, és tábori lelkészként, fegyvertelenül voltak jelen a harctéren és lelkesítették a honvédeket. Voltak, akik felségsértésnek titulálták a történteket. Sokan áttértek református, vagy evangélikus hitre, leginkább a cölibátus kérdése miatt.

Az egyházmegyék papjai aktívan részt vettek a szabadságharc eseményeiben, a nemzetőrség megszervezésében, mivel nekik kellett a törvényeket kihirdetniük és megmagyarázniuk az újságot nem olvasó embereknek:” ha a pap el nem megy, a népet soha semmiféle vármegye rá nem veszi arra, hogy a nemzetőrség elhagyja az adott települést” – írta Magyari Alajos, a temesvári papnevelde tanára.

Így a forradalmat követő megtorlás őket is érintette. A Szentszék és a császári hadbíróság tömegesen folytatta a vizsgálatot a katolikus papok ellen. Volt, akit halálra ítéltek, másokat politikai szerepvállalásuk miatt bebörtönöztek, de a legtöbb esetben beszüntették a vizsgálatokat – annak köszönhetően, hogy a hadbíróságot nem akarták túlterhelni.

A túlélők előtt is vegyes jövő állt: sokakat megbélyegeztek honvédként, de a többség előtt az 1860-as években már az egyházi karrier is nyitva állt. Olyanok is akadtak, akik nem tértek vissza a szemináriumba, hanem a katonai pályafutásukat építették, és megnősültek.